Harry Potter és a Főnix Rendje

Termék részletes leírása

Hétszázkilencven oldalnyi lebilincselő, ötrészes történet a brit varázslóvilágból, amelyet mindenképpen érdemes elolvasni. Alig néhány oldalnyi HP ötödik kötetének elolvasása után rájövünk, hogy a könyv történetvezetés szempontjából mérföldekre van a sorozat első könyvétől, és a maga módján a többi könyv bemutatásától is. Az elbeszélés ugyanis elsősorban a fő- és epizódszereplők gondolataira, indítékaira és jellemére koncentrál. Ez egyrészt meglehetősen hosszadalmasnak tűnhet, de merem állítani, hogy itt minden szerzői vázlatnak, minden részletnek, említésnek szerepe, funkciója van. Elvégre Harry és barátai ötödévesek, tizenöt évesek, és ez meg is látszik rajtuk. Szeszélyesek, makacsok, akaratosak - itt-ott logikátlanul viselkednek, máshol pedig koruknak megfelelő makacssággal. Ráadásul nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy az érettségi vizsgákra kell tanulniuk, és hogy a helyzetet tovább rontja, a varangyos felügyelő Dolores Umbridge (figyeljük meg a találóan választott nevet - a dolor fájdalmat jelent) a Mágiaügyi Minisztériumból érkezik, amely makacsul védi azt az álláspontját, hogy nincs olyan, akinek a nevét nem szabad kimondani, és igyekszik pokollá tenni a professzorok és a boszorkánytanoncok életét. Akik korábban a karakterek fekete-fehér és archetipikus jellegére panaszkodtak, azokat itt biztosan leszoktatják a tévedésükről. A korábban félénk és pajkos Neville-ből elszánt fiatalember lesz, Harry itt is, ott is csintalankodó rosszcsontként jön elő, a zsíros Snape professzort (ha csak egy pillanatra is) megsajnálja az ember, és talán még szimpátiát is érez iránta, Dumbledore pedig könnyeket hullat. Még a humor is jóval kevesebb itt, mint az előző kötetekben, mégis jut hely a Weasley ikrek igazán jó csínytevéseinek. Ki ne értékelné például a csábító lógós desszerteket - az ájuldozó ostyákat, a vérző kókuszdiót vagy az öklendező muffinokat, amelyekkel garantáltan ki lehet lógni az óráról... A könyv cselekménye mindenféle művészien egymásba kapcsolódó epizódokból áll, mégis van egy központi cselekményszála, ami csak az utolsó részekben derül ki. A mellékszálak bravúrosan megrajzoltak, és minden csodálatra méltó precizitással illeszkedne egymáshoz. A befejezés pedig szokás szerint bizonyos értékeket hangsúlyoz, és reményt ad - és nem is keveset, hanem egy kiadós adagot - még a történet teljesen elrontott valóságában is.